Nyolcvanadik fejezet

(Avagy: nyugodjék békében…)

 A főváros egyik legnagyobb temetője, október, borongós idő, és dél volt…

 Fekete öltönyös férfiak, fekete ruhás nők gyülekeznek a szóróparcella előtt.

 A mindig gyönyörű Glória most még annál is idősebbnek tűnt, mint amennyi valójában volt. Robi és Marcsi ügyintéz a szertartásvezetővel, az asszonyt barátnője, Szandra, és annak férje, Jani támogatja.

 Megjelent egy fiatal, de már kopaszodó férfi. Zengő hangon elevenít fel néhány emléket, többek között egy ötvenhét évvel ezelőtti kempinget. Név szerint említi az elhunyt búcsúzó feleségét, Glóriát, a két húgát, Máriát és Dianát. Gyermekeit, Robit és Marcsit, unokáit, Robit, Bernadettet, Vilit és Vikit, és a dédunokákat, Stefit, a kis Józsikát, Bencét, Bogit, Bálintot, Petrát, és Almát. Búcsúzik még tőle a Piroska-család is, és minden jó ismerős.

 A temetőszolgák a helyére teszik a speciális urnát, adott jelre erőteljes vízsugár szökik azon keresztül a magasba. Szürke hamufelhő röppen, majd fokozatosan kitisztul a víz. Glória hangosan felzokog, ahogy férje, Jocó hamvai tovaszállnak a levegőben.

 - Nyugodj békében, öreg barátom! - nyeli mormogva könnyeit Dugó.

 A gyászoló család lassan szétszéled…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.